Vásárosnaményi Eötvös József Általános Iskola
és
Alapfokú Művészeti Iskola
"Az élet viharaival szemben olyan légy, mint a madár, amely, ha
a fát kivágják alóla,
nem a mélybe zuhan, hanem a magasba száll."
(Eötvös József)
 * 

Vásárosnaményi báró Eötvös József (Buda, 1813. szeptember 3. – Pest, 1871. február 2.).
Magyar jogász, író, a Batthyány-kormány, majd az Andrássy - kormány vallás- és közoktatásügyi minisztere, a Magyar Tudományos Akadémia és a Kisfaludy Társaság elnöke, báró Eötvös Ignác és báró Lilien Anna palotahölgy fia, Eötvös Loránd fizikus apja.

Középiskolai tanulmányait a Királyi Katholikus Egyetemi Fõgimnáziumban (ma: Budapesti Egyetemi Katolikus Gimnázium) végezte. Egyetemi tanulmányait pedig a pesti egyetemen bölcselet és történelem szakokon, 1826-tól 1831-ig. Jelen volt az 1832. évi országgyûlésen Pozsonyban. Ebben az évben ügyvédi vizsgát tett. Már 1831-ben aljegyzõ lehetett Fejér megyében, 1835-ben pedig a magyar udvari kancelláriához került, ahol 1836-ban fogalmazói állást kapott. 1837-ben az eperjesikerületi tábla közbírája lett. 1836–1837-ben beutazta Németországot, Svájcot, Hollandiát, Franciaországotés Angliát.

Már utazásának megkezdése elõtt, (1835. szeptember 14-én) levelezõ tagjává választotta a Magyar Tudományos Akadémia. Az Akadémiarendes tagjává 1839. november 23-ánválasztotta. A késõbbiekben 1855-ben másodelnökké, 1866. március 18-ánpedig elnökké nevezi ki. 1840-ig a Borsod megyei Sályon élt, apja birtokán, és szinte teljes egészében az irodalomnak szentelte magát. Irodalmi munkásságának kezdete, kiváltképp a „Karthausi” címû regénye nagy elismerést szerzett neki úgy az irodalomban, mint a közéletben. 1838. november 25-éna Kisfaludy Társaságis tagjának választotta, amelyet 1847-ben megújított.1860. május 24-éna Kisfaludy Társaságelnökévé választották.

1840-ben az országgyûlésen, mint felsõházi tag szerepelt, az ellenzék soraiban. 1848-ban megalakult az elsõ magyar felelõs minisztérium ahol a vallás- és közoktatási tárca vezetésével bízták meg. Politikai nézeteit tekintve, mindig a birodalmi kormánnyal való kiegyezéstpártolta. 1848-tól 1853-ig Münchenben tartózkodott, ahol folytatta történelmi és bölcseleti tanulmányait, és kizárólag az irodalomnak élt.

Hazatérése után budai villájába vonult vissza. 1855-tõl szinte csak az Akadémiának és a Kisfaludy Társaságnak élt, amelyet a forradalom után õ szervezett újjá. 1861-tõl ismét komolyan részt vett a politikai életben. Pest városa országgyûlési képviselõvé választotta. Nemzetiségi kérdésekben is megszólalt, s mikor kihirdették az 1865-ös országgyûlést, lapot alapított (Politikai Hetilap címmel) a felmerülendõ, fõképp a kiegyezést érintõ kérdések megvitatására. A kiegyezésben közvetlenül közremûködött. Az új minisztériumban ismét a vallás- és közoktatási tárcát vállalta el. Most már kedvezõbb körülmények közt dolgozhatott, meghozta a népiskolai közoktatásról szóló törvényt. Megindította a közép- és felsõiskolák reformját is. Az 1870-ben Pesten halt meg. Ercsiben temették el, a családi sírboltban.

A népoktatási törvény

Az 1867-es kiegyezés új alapokra helyezte Ausztria és Magyarország kapcsolatát az Osztrák-Magyar Monarchián belül. A kiegyezési törvény (1867:12. tc.) kimondta a két ország önállóságát (külön kormányokkal, parlamenttel) és egyenlõségét, paritását. Ugyanakkor rögzítette az együttmûködés módozatait is. A közös uralkodó - az idõközben magyar királlyá koronázott Ferenc József - elismerte az 1848. évi törvényeket, és megalakította a felelõs magyar minisztériumot, Andrássy Gyula gróffal az élen. A kiegyezést a teljes függetlenség hívei azonnal a támadások össztüzének vetették alá. Így tett az önkéntes számûzetésben élõ Kossuth Lajos is, a nemzet jogainak feladásával vádolva meg a kompromisszumra hajlandó Deák Ferencet és követõit. A korabeli ellenzõk véleményével szemben ma már megállapítható, hogy a kiegyezés a maga korában reális kompromisszum volt, teljes egészében megfelelt az akkori társadalmi és nemzetiségi erõviszonyoknak. A magyar politika vezetõ rétege a nemzeti önállóságnak jóval nagyobb mértékét, az ország gazdasági felzárkóztatásának több lehetõségét kapta kezébe, mint Mohács óta bármikor. A kiegyezés tehát lehetõséget teremtett a magyar társadalom polgári fejlõdése számára, s - ezzel párhuzamosan - kedvezõ feltételeket biztosított a magyar iskolaügy korszerûsítésére, tartalmi-szervezeti modernizálására. A kiegyezés után, az Andrássy-kormányban ismét (elõször 1848-ban) Eötvös József, a egykori kultuszminiszter lett a Vallás és Közoktatási Minisztérium vezetõje. A kultusztárca birtokosának szilárd elhatározása volt, hogy befejezi a magyar közoktatás polgári átalakítását - azt a folyamatot, amely 1848-ben elkezdõdött. Eötvös, a széles látókörû nagy politikai és történelmi tapasztalattal rendelkezõ államférfi volt, aki az egész magyar közoktatás átreformálását tûzte ki célul. Ebben az átalakításban súlyozott szerepet szánt a népoktatás ügyének. Megoldásra váró probléma volt – ahogy ez napjainkban is sarkalatos kérdés- az államnak a közoktatás irányításában, fenntartásában betöltött szerepe. A kiegyezés utáni népoktatási reformtervében Eötvös József tehát már nem az 1848-ban megfogalmazódott a "közös" (tehát felekezetközi) iskolákat tekintette alapnak, 1868-ban már a meglévõ felekezeti iskolákat tudomásul véve és érintetlenül hagyva építi fel a népiskolák rendszerét. Tudni kell azt, hogy akkor még egyetlen állami vagy település által fenntartott (önkormányzati) iskola sem volt az országban. Eötvös tehát községi iskolák létesítését csak ott rendeli el, ahol nem mûködnek egyházi népiskolák. A felekezeti iskolák államosítását már csak azért sem szorgalmazta, mert a központi államhatalom túltengését kifejezetten károsnak tartotta. Felfogása szerint a "monopolizált állami közoktatás távol áll a szabadság eszméjétõl". Ezzel együtt is fontos - de nem kizárólagos - szerepet szán az államnak a közoktatás megszervezésében. "Általános tapasztalás bizonyítja - hangsúlyozza egyik parlamenti beszédében -, hogy ahol a népoktatás magasabb fokra emelkedett, ez mindenütt csak az állam közben jöttével sikerült, és valóban alig fogja valaki komolyan kétségbe vonni, hogy valamint az egyháznak érdeke, sõt kötelessége, hogy a gyermekekbõl jó keresztényeket neveljen, éppúgy kötelessége az államnak is az, hogy a gyermekeket jó állampolgárokká nevelje fel. Mibõl következik, hogy ott, hol a szülék vagy az egyház a gyermekek oktatásáról nem gondoskodnak, az állam vállalja magára ezt a kötelességet."  A felekezeti iskola nélküli községek közös népiskolájának felállításán túl Eötvös az állam befolyását közvetett eszközökkel kívántaérvényre juttatni. Ez a befolyás mindenekelõtt az ellenõrzõ szerepben, a felügyelet jogában testesült meg, ami a felekezeti iskolákra is kiterjedt. Mindemellett az állam ösztönzõ szerepet is betöltött: állami tanítóképzõk felállításával szorgalmazta a tanítóképzés színvonalának emelését, gondot fordított a színvonalas népiskolai tankönyvek elkészítésére. Eötvös új törvényjavaslata 1868. június 23-án került a képviselõház elé, s - hosszas parlamenti vita után - csak december 15-én szentesítette a király. Ezzel megszületett Magyarország elsõ népoktatási törvénye, az 1868:38. tc. Kiemelkedõ jelentõségû törvény ez a magyar népoktatás történetében. (A maga nemében Európa több más országát megelõzte: pl. Angliában 1870-ben, Olaszországban 1871-ben fogadtak el törvényt az általános tankötelezettségrõl.) Pénzbüntetés terhe mellett kötelezett minden szülõt, hogy gyermekét hatéves korától tizenkét éves koráig iskolába járassa. Ettõl kezdve lépett érvénybe Magyarországon az általános iskolakötelezettség (más szóval tankötelezettség). A népiskolai oktatás ingyenességét - az 1848. évi tervezettõl eltérõen - nem mondja ki, de az igazoltan szegény szülõk gyermekei "tandíjat nem fizetnek". A törvény elõírásainak érvényre juttatásához tovább kellett fejleszteni a már meglévõ három-, négy és ötosztályos kisiskolákat (városokban és falvakban egyaránt): létrejött a hatosztályos elemi népiskola. Új fejlemény, hogy a városi elemi iskola minden osztálya számára már külön tanítót ír elõ a törvény, míg a falvakban csupán egy tanító foglalkozott a hat osztály tanulóival. Eötvös nemzetiségi kérdésekben tanúsított türelmét, toleranciáját jelzi, hogy a törvény kimondja: minden gyermeket anyanyelvén tanítsanak a népiskolában. Eötvös József kultuszminiszterként rendkívül sokat tett a népiskolák taneszköz - ellátásának korszerûsítéséért. 1868-ban tankönyvbizottságot hívott életre, melynek célja a népiskolai olvasó- és tankönyvek, valamint a "vezérkönyvek" (tanítói segédkönyvek) színvonalának fejlesztése volt. Az oktatási bizottság egyetértett abban, hogy a "népiskolai tanítás biztos sikere mindenekfelett a tanító egyéniségétõl függ", de abban is, hogy a népiskolai tanítás színvonalát jelentõsen befolyásolják a tanítók vezérkönyvei és a tanulók tankönyvei.